"A külső és
belső kép című konferencia szervezői arra kértek, hogy filozófusként
foglaljam keretbe az interdiszciplináris előadássorozat által vetített képet.
Jól tudjuk, hogy a keret (parergon) sajátos eszköz, amely egyszerre tartozik a
képhez és a képen túli valósághoz, tehát a feladatom is speciális: egy olyan
eseményre kell kritikailag reflektálnom, melynek magam is részese, előidézője
vagyok. A konferencia nyomán végül is két egymással összefüggő problémát fogok
megvizsgálni: 1. a tudomány (mondjuk az agykutatás) mennyiben releváns a
művészi alkotások megértése során; 2. a művészetről alkotott naturalista, de
nem redukcionista elképzelést. A konferencia címe azt sugallja, hogy a külső
és belső képek valamiképpen fényt vethetnek egymásra, ha többet tudunk az
agybéli reprezentációról, akkor jobban megérjük a külső képeket és fordítva. A
művészettörténészek tehát az agykutatókra támaszkodhatnak, és így
tudományosabbá tehetik tevékenységüket, az agykutatók pedig a belső képeket
vagy azok szerepét jobban megértik, ha figyelemmel kísérik a művészettel
foglalkozók kutatatásait. A következőkben egy gondolatkísérlet segítségével
arra szeretnék rávilágítani, hogy ez az előfeltevés, finoman szólva,
egyáltalán nem magától értetődő.
Képzeljük el,
hogy titokzatos kozmikus események következtében a földi élőlények (mondjuk a
tizennyolcadik századtól napjainkig) a belső reprezentációihoz megszólalásig
hasonlókkal rendelkeznek olyan számítógépekkel vezérelt agyak, melyek
tápoldatóceánban úszkálnak (vö. Putnam, 1982., 1-21.). A számítógépekre kötött
agyak tehát pontosan olyan belső reprezentációkkal bírnak, mint a földi
élőlények. Ebből következően a földi agykutatók és művészettörténészek agyában
is éppen azok a mintázatok találhatók adott időpontban, mint az úszkáló
agyakéban. Képzeljük el, hogy a földi Csontvárynak, miközben kigondolja,
megfesti és szemrevételezi önarcképét, a belső reprezentációi azonosak azzal
az agy-számítógép-tápoldat komplexummal, melyet egy titokzatos algoritmus
hozott létre. Az agy, amelyet számítógépes programok milliói vezérelnek, azt
hiszi, hogy ő Csontváry, vagyis van szeme, keze, személyisége. A valóság
persze az, hogy csupán programok generálják belső reprezentációt, amik tehát
tökéletesen azonosak a hús-vér Csontváry fejében találhatókkal. A földi
Csontváry agyában található reprezentációk egy valódi világra referálnak, az
alkotás során a művész a való világra irányuló adekvát vélekedésekből indul
ki, még akkor is, amikor elszakad tőlük. Csontváry, mikor azt mondja, hogy “Ez
az önarcképem”, akkor igazat állít, ha a saját önarcképét akarta megfesteni.
Abban az esetben, ha mondjuk egy lehetséges ikertestvéréről készült
megszólalásig hasonló festményről kijelenti, hogy ez az ő önarcképe, akkor
állítása hamis. Az volt az eredeti szándéka, hogy az ikertestvérét fesse meg,
és ezt meg is tette, de aztán lustaságból, feledékenyégből vagy az ellenség
megtévesztésének szándékával a képről később azt állította, hogy ez egy
önmagáról készült önarckép. Vagyis azt akarta elhitetni a befogadókkal, hogy
eredetileg is saját magát kívánta megfesteni. Az agykutatók erről mit sem
tudnának, hiszen a szándék nem az agyban lejátszódó esemény. Az intenciók
persze ráépülnek az agyi folyamatokra, de nem redukálhatók rájuk. Ha az
agy-program-tápoldat komplexum azt állítja, hogy “Ez az önarcképem”, és közben
pontosan azonos belső reprezentációkkal rendelkezik, mint a valódi Csontváry,
akkor ez a kijelentése értelmetlen vagy hamis. Az agy-program-tápoldat
hármasságnak ugyanis nincs arca, abban a virtuális világban nincsenek valódi
képek, ecsetek, kezek, és csak levezetett szándékokra bukkanhatunk. A két
világ abban megegyezik egymással, hogy élőlényeinek belső reprezentációi
azonosak, viszont, amire referálnak, az különbözik. Az úszkáló agyak világában
nem lehet önarcképeket festeni, az erre irányuló szándék hiábavaló. Az
agykutatók által megragadható belső reprezentációk semmit sem mondanak arról,
hogy az adott művészi szándékok miként illeszkednek a valósághoz, illetve az
azon élősködő esztétikai szférához. Az agyi szintaxis számukra adott, de a
jelentések szabadon lebegnek, hiszen akármi legyen is a jelentés, az biztos,
hogy fontos eleme referencia. Ha mondjuk egy mai festő létrehozná az “Agy
vagyok egy tápoldatban” című festményt, akkor ezt mindaddig metaforikusan
értenénk, míg ki nem derülne, hogy valójában igaza volt. Ha viszont igaza
lenne, akkor az a vélekedéshálózat, ami lehetővé teszi annak megítélését, hogy
a fenti állítás igaz vagy hamis, szétfoszlana, és nem lennének kritériumaink
állításaink igazságának eldöntésére, vagyis az “Agy vagyok egy tápoldatban”
kijelentés megítélésére sem. Ha a festő belső reprezentációit létrehozó
programozott agy azt a vélekedést reprezentálná, hogy létrehozta “Az agy
vagyok egy tápoldatban” című festményt, akkor ez szükségképpen értelmetlen
hiedelem lenne, hiszen abban a világban nincsenek festmények, festők,
művészeti világ, az esztétikai kijelentések sem illeszkednének egy ilyen
valósághoz. A tartályban lévő agynak, még ha azonosak a belső reprezentációi,
mint a való világban munkálkodó művésznek, a szándékai szükségképpen
különbözőek lesznek. A fentiekből tehát az is következik, hogy a az agykutató
számára sem elérhető szerzői intenció nagy jelentőséggel bír egy műalkotás
leírás vagy megértése során, és ezt a következő gondolatkísérlettel szeretném
alátámasztani..."
Vissza a nyitólapra