Az irracionálisra való apellálás mint a meggyőzés egy módja

Feltételezem, hogy az emberek természettől fogva önzők és az emberi életnek nincs rajta kívüli értelme vagy τέλος–a. Evidensen igaznak tűnik, hogy a rendkívül kisszámú látszólagos kivétel ellenére az emberek természettől fogva önzők – bárhol és bármikor is tekintünk rájuk. Ezen önzőség sajátosságáról a modern pszichológiának van mondanivalója. A lélek (psyche) egy történetileg meghatározott egyed, amely kérlelhetetlenül önmaga gondját viseli. Bizonyos tekintetben hasonlít egy géphez: működéséhez energiaforrásokra van szüksége, és fogékony bizonyos cselekvésmintákra. Az olyannyira magasztalt választási szabadságának köre általában nem túl nagy. Egyik legfőbb időtöltése az álmodozás. Vonakodva néz csak szembe a kellemetlen valósággal. Tudata általában nem egy áttetsző üveg, amelyen keresztül a világra tekint, hanem többé-kevésbé fantasztikus ábrándok felhője, ami arra való, hogy a lelket megóvja a fájdalomtól. Állandóan vigasztalást keres, akár az én elképzelt kitágulása, akár teológiai természetű fikciók révén. Még szeretete is többnyire az én jussának kinyilvánítása. Azt gondolom, hogy valószínűleg rá tudunk ismerni magunkra ebben az eléggé lehangoló leírásban.

Irish Murdoch, The Sovereignty of Good (ford. Lautner Péter). London: Routledge, 1970, 75-101.

Irish Murdoch írásának részlete arra világít rá, hogy tudatunk, amely „fantasztikus ábrándok felhője”, gyakran az öncsalás eszköze, nem a világ és önmagunk pontos reprezentációjának módja. Ha a meggyőzés során abból indulunk ki, hogy az emberek önzők és alapvetően saját boldogulásukat keresik még abban az esetben is, amikor látszólag közösségi célokért, ideálokért küzdenek, akkor sokkal hatékonyabban tudjuk befolyásolni embertársainkat. Murdoch szerint ebből az, általa plasztikusan ábrázolt, énközpontúságból van kiút. Egyik példája a nyelvtanulás: a nyelvet megtanulni igyekvő diák, ha igazán el akarja sajátítani azt, akkor kénytelen alázatosan közeledni az idegen nyelvhez, miáltal képes kitörni önzősége börtönéből, annak révén, hogy egy tőle független, valóságos struktúrának alárendeli magát. Ez a tevékenység azzal a haszonnal jár, hogy a vágybeteljesítő gondolkodást meghaladva (ha csak időlegesen is) egy valódibb világ polgárává válhat. „Ha például oroszul tanulok, akkor egy autoritatív szerkezettel szembesülök, ami tiszteletet parancsol. A feladat bonyolult, a cél pedig távoli, talán soha nem is érhető el teljesen. Munkám nem egyéb, mint fokozatos feltárása olyasminek, ami tőlem függetlenül létezik. A figyelem jutalma a valóság egy ismerete lesz. Az orosz nyelv szeretete eltávolít önmagamtól és egy tőlem idegen dolog felé visz, amit a tudatom nem vehet át, nyelhet el, tagadhat le, vagy tehet valótlanná.” Ennek analógiájára a meggyőzést akkor tekintjük manipulatívnak, ha a meggyőzni kívánt személyt megerősíti énközpontú, öncsaló létében. Ebben az esetben a meggyőző szándéka nem más, mint az, hogy a másik úgy cselekedjen, ahogy azt ő akarja, de számára nem fontos, hogy segítse abban, hogy jobban értse a világot és önmagát, vagyis kiszabaduljon önzősége börtönéből. A manipulátor célja az, hogy az általa befolyásolt személy ne legyen tudatában valódi szándékainak, higgye azt, hogy szabadon dönt, miközben a befolyásoló előzetes tervét hajtja végre. Akkor beszélhetünk meggyőzésről, ha a meggyőzött személy valóban szabadon dönt az érvek meghallgatását követően. Ha a manipulálni kívánt személy a manipuláció hatására vagy éppen annak ellenére képes kilépni önnön börtönéből, akkor meggyőzésről beszélhetünk, még akkor is, ha mindez a manipulátor szándékai ellenére következik be. Megeshet, hogy miközben manipulálni akarunk valakit, meggyőzzük őt.

A logikus érvek elfogadása hasonló a nyelvtanuláshoz: a következtetések menetén végighaladva kiszabadulunk egyszemélyes barlangunkból, hogy eljussunk a valóság egy tőlünk független felfogásáig. A Murdoch által bemutatott irracionális öncsalást látszólag megerősítő érvelésnek akkor van létjogosultsága, ha végül is elvezett egy ilyen objektív struktúra megtapasztalásáig, azaz lehetővé teszi a meggyőzött személy számára, hogy logikusan (vagyis a logika eszközrendszerét használva) végiggondolja a helyzetét. Az irracionális vélekedésekre való apellálás abban az esetben méltánylandó is lehet, ha ezen vélekedések hatására a meggyőzni kívánt személy racionálisan dönt, vagy racionálisan végiggondolja a problémákat, amiket meg kell oldania. Ha a benne előidézett irracionális vélekedések arra motiválják, hogy racionális döntéseket hozzon, illetve úgy cselekszik, hogy az a közösség többi tagjának is előnyére válik, akkor tejesen helyénvalónak tekinthető a befolyásoló szándéka. A meggyőzés eredménye ilyenkor mindig egyfajta éntelenítés, a valóság egy tőlünk független darabjára irányuló megismerés. Nelson Goodman nyomán célszerű világokra és nem egyetlen valóságos világra gondolni. Nyilvánvalóan nincs mód arra, hogy Constable festészetét vagy James Joyce világlátását a fizikai világleírásra redukáljuk. A redukció révén (a szó jelentéséből következően) mindig csak részlegesen vagyunk képesek megragadni egy világot. Ezen világok közös jellemzője, hogy megelőznek bennünket struktúrájukkal, és ha meg akarjuk bármilyen mértékben is ismerni őket, alázatosan kell közelednünk hozzájuk, ami lehetővé teszi, hogy meghaladjuk önző önmagunkat.

A meggyőzés azon fajtája, ami irracionális vélekedésekre próbál rávenni, csak akkor tekinthető hibának, ha az előbbi típusba tartozó irracionális cselekedetekhez vezetnek, vagyis önmagunk foglyai maradunk továbbra is. E fent vázolt elképzelés alátámasztást nyer az úgy nevezet kognitív válasz elmélet révén. Petty és Cacioppo szerint a meggyőzés leghatékonyabb módja az önmeggyőzés, ilyenkor a személy a számára elfogadható érvek meghallgatását követően újabb gondolatokat, érveket fogalmaz meg magában az adott vélemény mellett.
Akkor beszélünk a meggyőzés fő útjáról, ha a meggyőzés újabb gondolatokat ébreszt a hallgatóságban, és csak akkor működik, ha a közlés erős érveket sorakoztat fel az adott vélemény alátámasztására, a gyenge indokok inkább ellenhatást váltanak ki. A meggyőzésnek ez a fajtája tehát kiszakítja a meggyőzött személyt önnön bezártságából, és arra indítja, hogy logikusan végiggondolja a hallottakat, vagyis alárendelődjék egy már meglévő struktúrának, a logikus gondolkodásnak. Egy másik út, amit a reklámok is használnak az, hogy nem közvetlenül próbálják meggyőzni a hallgatóságot, hanem kellemes, kívánatos dolgokhoz kötik a hirdetett terméket. Ilyenkor nem szükséges motiváció, vagy figyelem, mert a meggyőzés perifériás utakon jut el hozzánk: a befogadó nem a lényeges, hanem mellékesnek tűnő, irreleváns ingerekre reagál. Hatása nem túl tartós, de tudattalanul befolyásolhatja választásainkat. A mellékút, ha nem is szükségképpen tekinthető manipulációnak, hiszen a reklámok nem titkolják, hogy növelni szeretnél a termék iránti érdeklődést, hatásukat tekintve a manipulációhoz hasonlítanak abban az esetben, ha a befolyásolni kívánt személy önző magába zártságát növelik, és nem segítenek a befogadó éntelenítésében, vagyis abban, hogy alárendelődjék egy valóságos struktúrának, például a logikus érvek követésének.

A sikeres meggyőzés négy fő tényezővel bír:

1. A kommunikátor
   Minél megbízhatóbb a forrás (szakértelem, hitelesség), annál meggyőzőbb a közlés.
   A kognitív válasz elméletek szerint, ha a kommunikátor főként periférikus ingereket használ, akkor az ingerek abban az esetben hatnak leginkább, ha nincs kellő motiváció, vagy kapacitás az információ alapos feldolgozására.

2. Az üzenet
   Az üzenet lényegi tartalma akkor a legnagyobb hatású a meggyőzés során, ha a meggyőzött személy rendelkezik elegendő motivációval és kapacitással a kognitív feldolgozáshoz. A személyes érdekeltség teremthet például ilyen feltételeket.
   Zajonc ismerősségi hatásnak nevezte el azt a folyamatot, amikor egy információ a sok ismétlés hatására egyre vonzóbbá vagy elfogadhatóbbá válik számunkra. Egy idő után elegünk lesz belőle, és a további ismétlés elutasításhoz vezet.

3. A hallgatóság
   A hallgatóság motiváltsága, és kognitív kapacitása nagymértékben befolyásolja a meggyőzés eredményességét, a személyes érdekeltség növelése pedig elősegíti a központi úton történő feldolgozást.

4. A csatorna
   A meggyőzésnek egyre több módja van: történhet újságok, rádió- és tévéműsorok, vagy az internet stb. révén.

Murdoch önző és öncsaló embere nem csupán karosszékben kitalált elképzelés, hanem pszichológiai kísérletekkel is alátámasztható.

Egy, az USA-ban készült, felmérés arra a meglepő eredményre vezetett, hogy az egyetemi tanárok 94%-a úgy véli, jobban végzi a munkáját kollégáinál. Ez nem csupán az egyetemi oktatókra jellemző attitűd. Egy másik, egy millió középiskolás bevonásával készült, felmérésből az derül ki, hogy szinte kivétel nélkül minden diák meg van győződve arról, hogy átlagos társainál jobb kapcsolatteremtő képességgel bír, és 25%-uk azt hiszi, hogy benne van a legjobb kapcsolatteremtő képességekkel rendelkezők 1%-ban. Nyilvánvaló, hogy a megkérdezettek nagyobbik fele magasan túlértékeli önmagát, vagyis irracionálisan vélekedik saját lehetőségeiről. Ha ezeket a tanárokat meg akarjuk győzni arról, amit eleve is hisznek, hogy jobbak a többieknél, akkor nem lesz nehéz dolgunk. Ha ezt a nyilvánvalóan irracionális hitüket a meggyőzést követően arra használják, hogy még jobb tanárokká váljanak, akkor a meggyőzés nem cinikus manipuláció, hanem valódi meggyőzés, mely arra irányul, hogy a tanár a közösség érdekeivel összhangban jól tanítson. Ezen tevékenysége elképzelhetetlen logikus gondolatmenetek követése nélkül, ami révén szükségképpen kilép önnön irracionális börtönéből a valóságba. Olyan struktúráknak kell alárendelődnie, melyek nélkül lehetetlen lenne hatékonyan tanítani.

Vajon Dávid azon vélekedése, ami szerint iskolatársai 99%-ánál okosabb, irracionális abban az esetben, ha 22%-ékuk értelmesebb, mint ő? Az evidenciák meglétére alapozott racionalitás-koncepció alapján Dávid vélekedése nem tekinthető racionálisnak. A fentiekből adódóan nyilvánvaló, hogy olyan kijelentések igazságában is hiszünk, amelyek nincsenek összhangban a tényekkel, tehát hamisak. Ésszerű felvetésnek tűnik, miszerint azon óhajunk, hogy valami igaz legyen, gyakran befolyásolja azt, hogy miként vélekedjünk róla Az így előhívott vélekedésünk gyakran nem nyugszik semmiféle evidencián, logikailag helyes következtetésen, csupán vágyaink terméke.

Mindezt egyéb bizonyítékok is alátámasztják. Egy, szintén az USA-ban készült, pszichológia kísérlet során egyetemista lányoknak mutattak olyan tanulmányt, amely szoros összefüggést mutatott ki a koffeinfogyasztás mértéke és az emlőrák gyakorisága között. Azok, akik sok kávét ittak, kevésbé hittek a tanulmányírónak, mint azok, akik nem voltak nagy koffeinfogyasztók. A cikkben nem említették a férfiak veszélyeztetettségét, így ők jól használhatókká váltak referencia-csoportként. A megkérdezett egyetemista fiúk jobban hittek a cikkírónak, mint veszélyeztetett nőtársaik, és csupán kis különbség mutatkozott a sok és a kevés kávét ivó férfi koffeinrajongók között. Ésszerűnek tűnik az a feltevés, hogy a sok kávét fogyasztó, veszélyeztetett nők arra vágytak, hogy a veszély ne legyen valóságos, és ez a közös vágyuk arra motiválta őket, hogy ne higgyenek a tanulmány által feltárt, számukra szorongató élményt nyújtó összefüggésben. Minél kevésbé érezték magukat veszélyben a megkérdezettek, annál kevésbé kételkedtek a tanulmány igazságában. A sok kávét ivó nők azért hittek kevésbé a tanulmányírónak, mert személyes érintettségükből adódóan hiper-kritikus álláspontra helyezkedtek, vagyis az egészség és a kávéivás iránti olthatatlan vágyuk együttesen generálta irracionális vélekedésüket. Az a kérdés mindezek figyelembevételével, hogy ettől a fajta irracionális vélekedésektől meg kell-e mindenáron szabadulnunk vagy sem. A fent bemutatott esetben nyilvánvalóan igen, hiszen különben az egyetemista hölgyek nem szoknának le az egészségüket veszélyeztetető szenvedélyüktől. Vannak olyan szituációk azonban, amikor ezek a fajta irracionális hitek nagyon is elfogadhatónak tűnnek, azaz hatékonyak az egyén túlélési gyakorlata szempontjából, és ezáltal racionálisnak tekinthetők. A pszichológiában jól ismert az úgynevezett „depresszív realizmus” nevű betegség. A depresszióra hajló személy sokkal inkább elmerül pozitív és negatív tulajdonságainak vizsgálatában, mint azok, akik nem szenvednek depresszióban. Az, hogy depresszió következménye-e ez a nagyfokú önvizsgálat, vagy az önboncolás okozza a depressziót, megválaszolásra váró kérdés. Vajon, ha rajtunk múlna, érdemes lenne depresszióba esnünk pusztán azért, hogy jobban megismerjük önmagunkat, illetve olyan mélyre ásni magunkba, hogy depresszióba zuhanjunk? Nyilvánvalóan egyik megoldás sem tűnne célravezetőnek. Önmagunk irracionális túlértékelése időnként nagyon is kifizetődő és hasznos elfoglaltság. Ha úgy gondolom, hogy kapcsolatteremtés dolgában jobban állok társaimnál, akkor ez arra motiválhat, hogy nyissak embertársaim felé. Ehhez hasonlóan, ha úgy vélem, hogy tehetségesebb tanár vagyok átlagos munkatársaimnál, ez arra ösztönözhet, hogy jól végezzem oktatói feladataimat. Nyilván abban az esetben, ha tanítás közben mindenkit tönkreteszek, ezen irracionális vélekedésem katasztrofális eredménnyel jár. Abban a szituációban viszont, amelyben önmagam túlértékelése nagyobb teljesítményre sarkall, egyáltalán nem káros. Irracionális lenne megszabadulnunk a saját magunkról alkotott irracionális vélekedéseinktől, ha erre módunk lenne? A racionalitásról alkotott egyik koncepció alapján az tekinthető ésszerű cselekvésnek, ami az összes szempont figyelembe vétele alapján azon vélekedésből következik, hogy ez a legcélszerűbb cselekvés, mire képesek vagyunk itt és most. Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy gyakran sokunk számára az a legcélravezetőbb, ha nem próbálunk meg szabadulni irracionális vélekedéseinktől. Gyakorta nagyon is jó okunk van rá, hogy ne tegyük, vagyis racionálisan járunk el, ha nem bántjuk irracionális vélekedéseinket. A látszat ellenére itt semmiféle paradoxonról nincs szó. A vélekedések és a cselekvések különféle típusú dolgok. Azon ítéleteink igazolására használt evidenciák, amik szerint egyes vélekedéseink irracionálisak, nem alapozzák meg azon cselekedeteink helyességét, amik arra irányulnak, hogy megszabaduljunk ezektől a hiteinktől.

Nem lenne célravezető az összes önmagunkról alkotott vélekedést összhangba hozni a tényekkel, mert ennek következtében esetleg éveket kellene adni az életünkből cserébe.

A fentiekkel összhangban a meggyőzés során nyugodtan elhitethetjük a diákokkal, hogy jobb kapcsolatteremtő képességekkel rendelkeznek átlagos társaiknál, ha ez az irracionális vélekedés segít abban, hogy önmagukból kitörjenek a többiek felé, azaz alázatosan közeledjenek ahhoz a dinamikus struktúrához, amit úgy hívnak, hogy közösség. Azoknak az irracionális hiedelmeknek az előidézése viszont manipuláció, amikor az a szempont nem játszik szerepet a ráhatás során, hogy a másik képes legyen általuk kitörni önnön börtönéből.

Meggyőzés és/vagy manipulálás?

Alfrede Mele az Autonomous Agents című könyvében megkülönbözteti az autonómiát a heteronómiától. Utóbbiról szerinte akkor beszélhetünk, amikor az adott személy döntéseit részben mások befolyásolják. Amennyiben saját céljaik érdekében akarják használni a másik személyt, akkor agymosásnak vetik alá. Ha a tanárok céljaikat megvalósítva etikus agenssé tesznek bennünket, akkor a meggyőzésen alapuló nevelésről beszelhetünk. Mele szerint ezzel szemben az agymosás értéktervezésű, ilyenkor azért manipulálják az emberek képességeit, hogy uralkodhassanak mentális életükön. A heteronómia és az autonómia dinamikus viszonyának megvilágítása céljából egy gondolatkísérletet mutatok be az olvasónak. Képzeljük el, hogy a Szárnyas fejvadász című film női főszereplőjének, az android Rachelnek van egy kópiája, Rachel I, és ők egy valódi ikerpárnak, Rachel II-nek és III-nak a pontos másolatai. Tegyük fel, hogy pszichológiai értelemben mind a négyen azonosak, de Rachel I agymosó programozáson, Rachel III pedig agymosáson ment keresztül, vagyis míg Rachel és Rachel II autonóm ágens, addig ikertestvéreik csak látszólagos autonómiával bírnak, valójában etikai értelemben inautentikusak. A kérdés az, hogy mi történne akkor, ha Rachel I és III tudomására jutna a valóság: innentől kezdve autonóm ágenseknek tekinthetők? Tegyük fel, hogy Rachel I autonóm módon viszonyulna múltjához, Rachel III viszont heteronóm módon. Mi következne ebből? Az, hogy az azonos ideig tartó, ugyanazokat a pszichológiai diszpozíciókat eredményező agymosó program, illetve agymosás ellenére nem jósolható meg csak statisztikailag, hogy az ágens következő döntése autonóm vagy heteronóm lesz-e. Ez nem meglepő és elszomorító, hiszen az autonómia olyan diszpozíció, mint például az okosság vagy az eredetiség. A fontos az, hogy az erkölcsi értelemben jelentős döntései általában autentikusak legyenek. Mivel Rachel I és III arra vannak programozva, illetve nevelve, hogy elfogadják a helyzetüket, vagyis az agymosó előzetes, ámbár számukra rejtett céljait, Rachel I autonómiája valószínűleg látszólagos, olyan mint egy rossz sportoló egyetlen kiugró eredménye, vagy egy tehetségtelen diák váratlanul jó dolgozata.

Tegyük fel, hogy az agymosás két áldozatának – akik a gondolatkísérlet kiinduló feltétele alapján éppen olyan nyitottak, rögeszméktől mentesek és kognitive hajlékonyak, mint autonóm testvéreik – csak évek múltán mondják meg az igazságot, és előtte meglehetősen sok valódi, a testvéreikkel megegyező erkölcsi döntést kellett hozniuk. Ebben a helyzetben a csak látszólagos nyitottsággal és hajlékonysággal rendelkező heteronóm kreatúrák is autonómmá válhatnak az idők folyamán. Azokban a társadalmakban, ahol a nyitottság, a kreatív erkölcsi döntések értékesek, ott az ezen értékek szimulálására programozott robotok vagy agymosáson átesett emberek is kreatívvá válhatnak, a megfelelő tapasztalatok következtében. A “értéktervező” eredeti, manipulatív szándékait felülírhatják azok a komplex döntési helyzetek, amik megoldása során az agymosás áldozatából autonóm ágens válik.

Amikor a Szárnyas fejvadász című filmben Rachel a zongorázás közben, Deckard családi fotóit nézegetve azon töpreng, hogy valódi emlékekkel rendelkező ember vagy álemlékekkel bíró andorid, Deckard rövidre zárva a kérdést azt válaszolja neki, hogy “szépen játszol”. Ebben a kijelentésben implicit módon benne van, hogy mindegy, hogy Rachel programozott múlttal rendelkezik-e vagy valódival, nem számít, hogy a zenéhez való érzéke valódi oktatás vagy csupán programozás eredménye: a lényeg az, hogy autentikusan zongorázik, esztétikai döntései kreativitásról tanúskodnak.

A gondolatkísérletbeli Rachel II a meggyőzésen alapuló nevelés eredményeként nyitott, rögeszméktől mentes, és flexibilis, míg Rachel a programozásnak köszönhetően ilyen. Mindketten a külvilágba projektálják kreatív döntéseiket, a kötelességeket is magukévá tették, vagyis szabadon követik a bennük foglalt célokat. Ezzel szemben Rachel I az agymosás eredményeképpen, Rachel III pedig az agymosó program következtében vált nyitottá, rögeszméktől mentesse és hajlékonnyá, miközben látszólagos projekcióik valójában olyan introjekciók, amelyeket nem szabadon választanak, csupán elhitetik velük agymosóik. Kreatívnak látszó erkölcsi döntéseik hasonlítanak ahhoz, mintha valaki másokat idézve azt hiszi, hogy azok az ő eredeti gondolatai.

A gondolatkísérletben tehát az különbözteti csupán meg az agymosás áldozatát a kreativitásra nevelt ágenstől, hogy hazudnak neki, és mindezt eltitkoljak előle. Mele azt sugallja, nagyon fontos, hogy az autonómiára való nevelés során ne hazudjunk egymásnak. A meggyőzést tehát az különbözteti meg ebben a gondolatkísérletben a manipulációtól, hogy utóbbi hazugságra épül. A tanárnak nem szabad eltitkolnia valódi céljait, és akkor a nyitottsághoz és flexibilitáshoz vezető folyamat autonómiát eredményező nevelésnek tekinthető. Szerintem, ha hazudozásaik ellenére nyitott és kreatív ágenseket nevelnek, és ha a közerkölcs, illetve a közízlés a kreatív etikai döntéseket preferálja, akkor a heteronóm személyiségek autonómmá válhatnak. Vagyis nem elsősorban a befolyásoló szándéka a döntő, hanem az eredmény. Mele elképzelésével szemben tehát akkor beszélhetünk meggyőzésről, ha a meggyőzött személy képes kitörni önzése börtönéből és alárendelődni egy öt megelőző struktúrának. A meggyőzött személy ilyenkor logikusan végig-, majd továbbgondolja az elhangzott érveket, és újrastrukturálja vélekedései hálóját. Talán legjobb példa Oidipusz király este, aki az agymosásának köszönhetően folyamatosan heteronóm, de kreatív döntéseket hoz (többek között legyőzi a szfinxet, a gonosz dalnokot), miközben tönkreteszi magát és az általa irányított közösséget. Amikor rádöbben arra, hogy manipuláció áldozatává vált, némi megingás után autonóm ágensként végiggondolja az elhangzott érveket és kilép a manipuláció által rákényszerített szerepből.

Ha az agymosó és a nevelő között csak az a különbség, hogy az előbbi hazugságokat állít, és ezt eltitkolja, viszont nyitottá teszi az elmét, akkor az agymosás áldozatának csupán időre van szüksége, hogy átrendezze vélekedései hálóját, ami lehetővé teszi, hogy a valóságos világban autonóm módon dönthessen.

Tehát mindegy, hogy valódi oktatás vagy agymosás eredménye, a fontos a nyitottság, flexibilitás és az eltökéltség. Az autonómia és a potenciális autonómia között ebben a gondolatkísérletben csak az a különbség, hogy előbbi a nevelés és programozás eredményeként már eleve adott, míg utóbbi megfelelő tapasztalatok (kreatív döntések, az érvek megértése és továbbgondolása) réven válhat csak autonómiává. Az agymosás és a nevelés elvben egyaránt nyitott, rögeszméktől mentes, hajlékony, de határozott személyiségeket eredményezhet. Csupán a tanár indítékai különböznek, az eredmény lehet azonos. A nyitottság mindig lehetővé teszi, hogy az agymosott rádöbbenjen arra, hogy nevelője saját céljaira használja, hogy minden monológja mögött dialógusok sora húzódik, és hogy a megkérdőjelezhető és megkérdőjelezhetetlen közötti különbségtételnek csak egy adott értelmezési keretben van létjogosultsága, vagyis ha nem is egy időben, de minden megkérdőjelezhető. Ráadásul az oktató, a mester, a sensei szándékai szabadon értelmezhetők, többek között ez a szabadság magyarázza azt, hogy a nevelő vagy az agymosó szándékai, csak részben valósulhatnak meg. A lélekről való evolúciós felfogás lehetetlenné teszi, hogy úgy gondoljunk az énre, mint egy homunkuluszra, aki az adott személy összes cselekedetét irányítja, és akinek befolyásolása réven teljesen hatalmunkba keríthetjük az adott embert. A self nem egy entitás, amelyből a tudat származik, vagy ami az agyi folyamatokat irányítja, hanem ezeknek a folyamatoknak az eredménye. Képesek vagyunk kitörni önzőségünk börtönéből, ha kellőképpen nyitottak vagyunk, és ezt a tulajdonságukat a társadalom jutalmazza. Abban az esetben, ha nem preferálják ebbéli igényeinket, akkor disszonanciát élünk át, amelynek feloldása során könnyen újabb manipulációk áldozataivá válhatunk.

„Változtasd meg élted!” Kognitív disszonancia

A nagy mennyiségű koffeint fogyasztó nők irracionális, a kávéivás veszélyeit lekicsinylő, viselkedése jó példázza az úgynevezett kognitív disszonanciát. A kognitív disszonancia olyan belső feszültségállapot, amely akkor jelentkezik, amikor az adott ágens két, egymással összeegyeztethetetlen vélekedéssel bír. Ezek a vélekedések disszonánsak, az egyik ellentétes a másikkal. Mivel ez az állapot számunkra kellemetlen, ilyen esetben arra törekszünk, hogy megszűntessük, vagy legalább csökkentsük a disszonanciát. Ahhoz hasonlóan, ha éhesek vagyunk, ennünk kell, ha szomjasak, akkor innunk, amikor disszonanciát élünk át, változtatnunk kell adott vélekedéseinken. Előbbiek fiziológiai feszültségeket oldanak, utóbbi a vélekedések között fennálló disszonanciáit csökkenti, vagy szünteti meg. A disszonanciát úgy vagyunk képesek csökkenteni, hogy az egyik vagy mindkét vélekedésünket megváltoztatjuk oly módon, hogy összeegyeztethetőbbé, konszonánsabbá váljanak. A másik lehetőség az, hogy olyan vélekedéseket teszünk magunkévá, amelyek összekapcsolják a korábban egymásnak ellentmondó hiedelmeinket.

Tegyük fel, hogy olyan egyetemista nő vagyok, aki sok kávét iszik és elolvastatnak velem egy cikket, amely amellett érvel, hogy nyilvánvaló összefüggés van a kávéivás és a mellrák gyakorisága között. Ez szükségképpen kognitív disszonanciát idéz elő bennem. A legracionálisabb megoldás látszólag az lenne, ha leszoknék a kávéivásról, vagy legalábbis csökkenteném a koffeinbevitel mértékét. Az a vélekedés, hogy nem iszom kávét összeegyeztethető azzal, hogy a túlzott kávéfogyasztás a nők számára mellrákot okoz. A feszültség oldásának ez a legkézenfekvőbb és persze a legradikálisabb módja annak számára, akinek a kávéfogyasztás egyszerűen rossz szokás. Viszont annak, aki identitásának fontos kellékének tekinti, a leszokás már egyáltalán nem járható út. A kávéra tekinthetünk, mint az értelmiségi öntudat sötét, ördögi folyadékára: a lázadás egy lehetséges módjára az egészséggel szemben. A kávéivás túlmutat önmagán: a zaklatott értelmiségi lét attribútuma, fontos kelléke lehet egyesek számára. Ez az attitűd Petri György Egy szép nap című versében pontos megfogalmazást nyer, melyben a kávé mellett egyéb „ajzószerek” is megéneklésre kerülnek.

Egy szép nap

50 Vim, kolbász, tejföl, paradicsompüré

15 krumpli, hagyma

22 pálinka

36 cigaretta

18 papír zsebkendő

18 eszpresszó

15 posta, újság

154

46 Nescafé

200

Ha valaki nem tudja abbahagyni a kávéivást, egyéb stratégiához kell folyamodnia ahhoz, hogy csökkentse a disszonanciát. Nyilván a másik vélekedését kell valamiképpen megváltoztatnia vagy a kettőt összekapcsoló egyéb hiedelmeket találnia.

Megkísérelhet bizonyítékokra bukkanni arra vonatkozóan, hogy a kávéivás gyakorisága és a mellrák között nincs is valódi összefüggés. Kétségbe vonhatja például a kísérletek szakszerűségét, esetleg hivatkozhat arra, hogy egy titokzatos lobby áll a kutatás mögött, melynek az a célja, hogy tönkretegye a kávégyártókat, mert a saját koffeinmentes termékének akar piacot nyerni. Kereshet példákat olyanokra, akik sok kávét ittak és mégis sokáig éltek, vagy hivatkozhat olyan okosnak vélt emberekre, akik nem innának kávét, ha valóban veszélyt jelentene számukra. Áttérhet esetleg más kávémárkára, mert valakitől azt halotta, hogy abban kevesebb a koffein, vagy ha nem is kevesebb, kevésbé szívódik fel, mivel valamiféle titokzatos tulajdonsággal bír az ártalmas és valóban mellrákot okozó koffeinnel szemben. Azt is képzelheti, hogy vannak olyan kávéfajták, amik olyan speciális koffeint tartalmaznak, amelyek megelőzik a mellrákot, nagy mennyiségű fogyasztásuk tehát kimondottan hasznos. A kávéivás és a mellrák disszonanciája úgy is csökkenthető, ha két vélekedés közé olyanokat illesztünk, amelyek ezeket elfogadhatóvá teszik. Az egyik lehetőség az, ha Petri György Egy szép nap című versével összhangban az értelmiségi lét fontos kellékének tekintjük, és a kávéivás vadromantikájában véljük felfedezni a kelet-európai feminizmus egyik markáns megnyilvánulását. A mellrák lehetősége mintegy fokozza a koffeinfogyasztás iránti vonzalmunkat, ha a betegség „ígérete” is benne van választott életformánkban, akkor valódi téttel bír: bele lehet halni. Az értelmiségi lét súlytalanságát a kávéivás veszélye megszűnteti, sőt a súlyos betegség rémképe által hősies helytállássá nemesíti. A koffein megszűnteti a „lét elviselhetetlen könnyűségét”. A feminizmusunk ezáltal megszabadul súlytalanságától, és a halálos veszély keretei közé helyezi a diskurzust. A leszokni nem akaró egyetemista hölgy a mellet is érvelhet, hogy jobb a kávéivás élvezetében rövid ideig élni, mint nélküle hosszan vegetálni. A disszonancia csökkentésének tehát az egyik módja az, ha a veszélyt lekicsinyeljük, a másik pedig az, ha önnön bátorságunkat magasztaljuk a valódi veszéllyel szemben: igen, mi a lét peremén akarunk élni, mert csak ennek van igazán értelme! A halál árnyékában elfogyasztott kávé túlmutat önmagán, egy heroikus életforma attribútumává válik.

Nem szeretünk azokkal a dolgokkal szembesülni, amik ellentétben állnak az identitásunkat meghatározó vélekedéseinkkel. A régmúltban a rossz hírt hozó hírnököket gyakran megölték. Ennek korszerű változata a számunkra, vagyis a sok koffeint fogaszó nők számára, kellemetlen hiedelmeket okozó „hírnők”, vagyis a koffein és a mellrák összefüggését feltáró cikkíró „megölése”. „Haljon meg” ő inkább, mint hogy nekünk kelljen megváltoztatnunk életünket. Gyakran persze a hírnök olyan képességekkel rendelkezik, amely katartikus hatással van ránk, és hirtelen más fényben látjuk életünket, mint eddig.

A kognitív disszonancia megszüntetésére irányuló vágy költői megfogalmazást nyer Rilke Archaikus Apolló-torzó című versében. A vershősben disszonanciát idéz elő az Apolló-torzó szemlélése. A töredékes szobor, olyan „hírnők”, aki elementáris hatással van a befogadóra, feszültséget idéz elő régi élete és a talán régóta vágyott új között. A szobornak nincs feje, a karja is hiányzik, „ám…a test mégis izzik, mint a lámpa, / melybe mintegy visszacsavarva ég / nézése.” Olyan, mint egy csonka szillogizmus (enthüméma), melynek hiányzik az egyik premisszája vagy a konklúziója, és ezt a hallgatónak kell kitalálnia, miáltal jobban magévá teszi a retorikai eszköz használója által közvetíteni kívánt gondolatot. A szobor csonkaságán is átüt valami különös varázserő, mely nélkül „csak torzult, suta kő / lenne, lecsapott vállal meredő, / nem villogna, mint tigris bőre, nyersen, / s nem törnék át mindenütt busa fények, / mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne”. Egy letűnt kor üzenetét közvetítő torzó egész valójával arról győzi meg szemlélőjét, hogy mélyen gyökerező hitein felülemelkedve új életet kezdjen. Ez az üzenet a befogadó egész személyiségének megváltoztatására irányuló paranccsá válik: „Változtasd meg élted!”.

A művészi alkotásokra, jelen céljainkat figyelembe véve, tekinthetünk úgy, mint olyan műtermékekre, amik azért készültek, hogy valamiről meggyőzzenek bennünket. Amikor kötetet veszünk a kezünkbe, vagy elmegyünk egy kiállításra, akkor eleve tudatában vagyunk annak, hogy egy meggyőzési kísérlet alanyaivá válunk ezekben a szituációkban. Egyes kutatók úgy vélik, hogy abban az esetben, ha valakit figyelmeztetnek arra, hogy meg kívánják változtatni vélekedéseit, akkor ez ellenállást vált ki belőle, és nehezebben változtatja meg attitűdjeit. Ez persze azt feltételezné, hogy abban az esetben, ha tudjuk, hogy egy múzeumban található Apolló-torzó, vagy egy csonka szillogizmust használó szónok akarja előidézni életünk megváltoztatását, akkor ez kevésbé hat, mintha egy nyitott platón szállított Apollón-torzó „pillant” ránk, vagy egy véletlen találkozás során barátunk vagy üzletfelünk használ egy csonka szillogizmust meggyőzésünkre. William J. McGuire attitűdváltozásról szóló vizsgálódásai arra a következtetésre jutnak, hogy a meggyőzési szándékra való figyelmeztetés növeli a meggyőzés erejét. Az emberek nem szeretik, ha könnyen rászedhetőnek tekintik őket, és az előzetes figyelmeztetetés lehetővé teszi számukra, annak szimulálását, hogy már korábban is magukénak vallották a meggyőző fél által közvetített nézeteket. A meggyőzési szándékra való utalás önmagában is képes megváltoztatni az attitűdöket. A megelőlegezett változás lehetővé teszi a meggyőzendő fél számára, hogy ne érezze könnyen befolyásolhatónak magát. Eljátszhatja, hogy már a meggyőzés előtt is azonos állásponton volt az üzenet közvetítőjével. Vagyis az Apollón-torzó megpillantása előtt is meg kívánta változtatni létét, valójában a szobor megtekintése nem idézett elő benne kognitív disszonanciát. A csonka szillogizmust használó szónok sem érvelési képességinek köszönheti meggyőzésbeli sikerét, hanem annak, hogy már eleve egyetértettünk vele. A megelőlegzett attitűdváltás biztosabban bekövetkezik, ha a tárgy nem érzelmi jellegű és az attitűdváltás valami megismerésbeli dologra irányul. Az érzelmi vonatkozású estekben bekövetkezett változás érzékenyebben érint bennünket, mint az új dolgokra való nyitottság. Kevésbé ismerjük el, ha valaki az érzelmeinkre tud hatni, mint azt, ha képes valami eddig számunkra ismeretlen összefüggésre rávezetnie bennünket. Biztosabban bekövetkezik az előzetes attitűdváltás, ha az üzenet közvetítőjét különösen meggyőző erejűnek tartjuk. A Rilke-verset olvasó befogadó számára a költő, iskolai tanulmányainak hatására, nyilván nagy meggyőző erővel bír, és a mű olvasása arra készteti, hogy elgondolkozzék életén, és ha éppen abban az élethelyzetben van, törekedjék annak megváltoztatására. Nagyobb esély van az előlegzett attitűdváltásra, ha a meggyőzni kívánt személy eredeti vélekedései ismeretlenek, hiszen ez lehetővé teszi számára, hogy olyan kiinduló álláspontot foglaljon el, amilyet akar.

Gyakran akkor lép fel a kognitív disszonancia, amikor úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk az életünket. Italo Calvino A nemlétező lovag című regényének elbeszélője olykor apáca, máskor pedig lovagi páncélba bújó amazon. „Egy kicsit kiruccanok a csatamezőre vagdalkozni és szerelmeskedni…egy kicsit bezárkózom valamelyik klastromba el-eltöprengem azon, ami velem megesett…” A fiatal Raimbaud lovag hatására azonban úgy dönt, hogy többé nem jön vissza a kolostorba, hanem örökké mellette marad. „Jövök már, Raimbaud. Nem búcsúzom senkitől, még a fejedelemasszonytól se. Már ismernek. Tudják, hogy bajvívások s csetepaték, ölelések és csalódások után mindig visszatérek a kolostorba. Ám ezúttal másként lesz… Másként…” A nehéz döntéseket követően szinte mindig disszonanciát élünk át. Azért van ez így, mert a választott alternatíva sohasem tökéletes, és az elvetett lehetőség is gyakran rejt magában pozitív értékeket. Calvino regényében az igaz szerelem ígérete és a hősi életforma áll szemben a magányban megtisztuló, önmagának és másoknak érdekes történeteket mondó gondolkodó kontemplatív életvitelével. A történetet író apáca úgy dönt, kilép ebből a szerepéből, ezáltal magából a történetből is. Ott van vége a narratívának, amikor az írója lemond az írásról és végleg lovagként kívánja élni életét szerelmese mellet. A döntés tehát drámai: ami következik az nem más, mint élet a történetmondás befejezése után. Az, hogy végleg a csatamező lovagnője lesz, összeegyeztethetetlen azzal, hogy vezeklés gyanánt izgalmas történeteket író apáca maradjon. Ahhoz, hogy megszüntesse a döntésből adódó kognitív disszonanciát, el kell hitetnie magával, hogy a magányba zárt lélek fikciói túlságosan vértelenek a valósághoz képest. A párkapcsolatból származó örömök meghaladják az alkotásból eredő boldogságot, a magányos történetmesélés izgalmát. El kell hitetnie magával, hogy a kettő mindig több, mint az egy, hogy a magányos elbeszélő alakja átváltozatható egy valódi szerelmespár egyik szereplőjévé. Biztosnak kell lennie abban, hogy a választott lovag tényleg rászolgál a szerelmére, hogy közös kalandjaik során mindketten gazdagodni fognak, és hogy ezek a kalandok nem fulladnak unalomba egy idő után, hanem örökké tartanak majd.

A meggyőzés egyik hatékony módja a kognitív disszonancia felkeltése, majd pedig olyan vélekedésekre való direkt vagy indirekt rávezetés, amelyek a befolyásoló előzetes szándékainak megfelelően oldják a disszonanciát. A rilke-vers, illetve Calvino A nemlétező lovag című kisregénye kognitív disszonanciát idéz elő a befogadóban, és megoldást is kínál: a múlt helyett radikálisan a jövőt kell választania. A rilke-szonett a maga tömörségével hat, akár egy csonka szillogizmus. A kisregény pedig egy történet elmondása révén világít rá arra, hogy másként kell ezután élni. Az új élet kitörés önnön tudatunkból, „mely fantasztikus ábrándok felhője” vagyis az önmagunkban való elveszés és izoláció eszközét úgy kell átsrukturálnunk, hogy eljussunk a valóságig, amely túlmutat esetleges, egyéni céljainkon. Ebben az esetben nem manipuláció, hanem meggyőzés alanyaiként viselkedünk: kilépünk önző önmagunkból és szembenézünk a jövővel.

Vissza a nyitólapra